Damien Hirst korunk egyik leghíresebb kortárs képzőművésze, Anglia ünnepelt sztárja. Csillaga 1991-ben kezdett emelkedni, a Cápa névre hallgató híres installációjával. 2oo8-ban, – a csúcson, a Sotheby’s aukcióján, mely kizárólag az ő műveit értékesítette, – összesen 111 millió font értékben kerültek kalapács alá a művei. Ez volt a fénykora.

Azóta sok minden megváltozott. Beköszöntött a gazdasági válság és ez 9o%-ot meghaladó visszaesést hozott Hirst számára is. De úgy tűnik, nem ez volt a legnagyobb kihívás.

Noha sokan már a kezdetekkor kétkedve álltak formabontó művei előtt, az utóbbi időkig őt tekintették Nagy Britannia legismertebb kortárs képzőművészének. Lassan azonban elkezdtek gyűlni a kérdőjelek. Valódi művész-e vagy csak talált magának egy jól jövedelmező hobbyt és támogató kapcsolatokat, komoly mecenatúrával? Művész-e vagy kókler, ügyes kereskedő, aki meg tudja lovagolni az aktuális trendeket?

Fordulópontot jelentett amikor néhány éve kiderült, hogy híres pöttyözött festményeihez csak a koncepciót szolgáltatta, a megvalósításhoz embereket bérelt fel. Jogosan merült fel a kérdés: mi a művész szerepe?

Hol az ihlet? Mennyire értékálló az alkotás? Hol húzódnak a művészet határai?

Azóta elsősorban kurátori vagy galériás szerepben láthatjuk az egykori nagy művészt. Jelenleg saját műveiből és egy- egy általa nagyra tartott kortárs alkotó festményeiből rendez tárlatot frissen vásárolt, London elkelő negyedében található műterem lakásában. Felhagyott az alkotással, azt valami még jövedelmezőbbre cserélte. A közönség megdöbbenéssel fogadta a váltást: hogyan adhatja fel egy igazi művész ily könnyen az alkotást?

Egyes szakértők már elkezdték kongatni a vészharangokat és siettetik a Damien Hirst alkotások gyűjtőit, hogy mihamarabb adjanak túl szerzeményeiken,- még mielőtt túl késő lenne.

Mások viszont még mindig vallják: érdemes rá odafigyelni, hisz ő a változás maga. Ám még ha így is lenne, kiábrándító, hogy az egykoron forradalmi látásmódjával sokkoló művész így lepleződjön le és vegyen közhelyesen polgári fordulatot az élete – mondják a kritikusai. Sérelmezik, hogy félrevezette közönségét, megjátszotta az alkotóművészt és hogy visszatekintve ezt már nem is titkolja.

Egy másik nézőpontból akár szimpatikus is lehet ez a fordulat. Egy művész, aki immár új tehetségek felkarolására szánja idejét, pénzét, tehetségét. Fityiszt mutat a műértő közegnek és a társadalmi konvencióknak, – teszi, amihez kedve van.

Polgárpukkasztóan és látványosan nyergel át a galériák világába. Oda, ahol eddig az ő kegyeit keresték, mit sem törődve a feléje irányuló vélt vagy valós elvárásokkal. A maga által választott utat járva, szabadon. Vagy épp másokat megbotránkoztatva, de önmagához hűen, hitelesen.

A modern művészetek egy valamit mindenképp megtanítottak nekünk: magunkban keressük a választ a kérdéseinkre. Damien ezt ránk bízza, ebben biztos vagyok.

De vajon fontosak-e a skatulyák? Mit jelentenek a hétköznapi ember számára? És azoknak, akik elkötelezett támogatói a kortárs művészeteknek? Vajon nem skatulya-e az, ha csak végletesen tudunk egy művészről véleményt formálni: piedesztálra emeljük vagy letaszítjuk onnan.

Olyan „bevált” megoldások ezek, melyek biztonságot adnak, hisz ismerősek, kényelmesek. Az árnyalatok felfedezéséhez a megkérdőjelezés képességére van szükség és egy csipetnyi kurázsira.