Sokat kell gyakorolni a bringázást is, amíg belejön az ember és valóban nyeregben érzi magát, és még később érkezik el az a pillanat, amikor már a száguldást is élvezi.

Az a régi beszélgetés lassan indult, megszokottan. Ismerős volt a helyzet. Felkészült az újabb kutakodó kérdéstömegre, bár tudta, hogy jócskán érhetik meglepetések. Beszélgető partnere hirtelen váltott és egy jól irányzott kérdéssel teljesen kibillentette.

 – „Mi az, amire vágyik? Mi tenné boldoggá?”

Így hangzott…

Megnémult. Élete addigi legnehezebb feladványa volt. Fura, ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Ledöbbent, hogy egy ennyire egyszerű kérdés zavarba ejtő is lehet, s egyből mélyre megy. Olyan dolgokat mozgatott meg benne, amiket korábban semmi.

Azt kérdezték tőle, hogy mi az, ami valóban jó neki. Milyen az, amikor csak önmagára figyel. Sokkolta a kérdés. Soha senki nem kérdezte meg ezt még tőle.

Tőle, akinek a teljesítmény volt a biztos pont az eligazodásban, a külső elvárások pedig az iránytűk. Eddig ez fel sem tűnt neki, viszont most egyre világosabbá vált. Már nem lehetett nem szembesülni vele.

Fordulóponthoz érkezett.

Kíváncsivá tette a kérdés, ami ekkora hatást tett rá. Elhatározta, hogy utánajár. Hogyan tehetné bárki boldoggá, ha ő maga se tudja, mi lenne jó neki?

Na de hogy kezdjen hozzá?

„Befele figyelem,- ez a kulcs”. Ennyi segítséget kapott útravalóul mielőtt elhagyta a rendelőt.

Innentől két síkon futott az élete. Tette a dolgát, aktívan, ahogy szokta, de közben nagyon figyelt a felbukkanó érzéseire.

Izgalmas nézőpontváltó időszak kezdődött. Már nem rutinból fogalmazta meg válaszait, áthangolta magát: nagyon figyelt, hogy mi zajlik belül. Nem megszokásból döntött. Elkezdte máshogy élni a hétköznapjait.

A barátok meglepetéssel fogadták új énjét. Az általuk ismert tettre kész, döntésképes lány elbizonytalanodott és semmire sem adott azonnali választ. Sokszor kért időt magának, hogy átgondolja, mihez lenne kedve. Néha indokolatlanul hosszan időzött el egy döntés felett, ez szokatlan volt. Nem értették, de türelmesek voltak. Elfogadták.

Ő pedig úgy érezte, mintha mindent újra kellene tanulnia. Sokszor nem tudta a választ. Elbizonytalanodott. Ez jó volt így – de erre persze csak később derült fény. Apró tapasztalatokból kezdett felépülni új, biztos tudása önmagáról.

Önmagával próbált összhangba kerülni, a saját tempójában, a személyre szabott csodabringáján. Végre elkezdte felfedezni önmagát.

Lassan megszülettek az igazi válaszok. Érezte. Tiszta szívből jöttek, valódi érzésből. Ahogy edzette újonnan szerzett képességét, egyre könnyebben ment. Először csak azt tudta beazonosítani mi az, ami nem, aztán egyre könnyebben ment az is, hogy mi az, ami igen és mi az, ami nagyon.

Hazaérkezett. Nagyon új, először furcsa és különös érzés volt ez. Volt, hogy ellenállásba ütközött a környezetétől, hisz nem mindenkinek tetszett a változás.

Volt, aki visszavárta a régi énjét. Hiába. Belekóstolt abba, hogy milyen a saját útját járva szívből élni. Akkor, tizenöt éve minden megváltozott. Ezzel a két kérdéssel.